A történet vége. Vagy inkább kezdete?


A babafotózás speciális műfaj, nem is sokan vannak a szakmában, akiknek igazán jól megy. Nem, most nem az ennivalóan édes jelmezbe öltöztetett, kosárba hajtogatott alvó babákról beszélek. Én magam nem is kedvelem az efféle műfajt. A valódi pillanatokról beszélek, az éberekről, akik tanulnak átfordulni, mászni, mosolyogni, akik először nyitogatják tudatukat a világ felé.

Akiknek a huncut mosolyát, egy-egy nagy „első pillanatát” szeretnék a szülők megörökíteni. Ez egy valóban nehéz és időigényes feladat, ráadásul gazdasági szempontból sem túl hatékony műfaj. Miért? Mert általában sok órán keresztül elhúzódik. A baba belealszik – van, hogy 1-2 órára -, majd nyűgös lesz, és éhes és fukarabbul bánik a mosollyal és az egyéb produkciókkal. A babák idegrendszere még fejletlen, nagyon hamar elfáradnak, a figyelmüket sem lehet hosszasan lekötni és lehetetlen őket instruálni. Egy babának nem mondhatod meg, hogy nézzen a kamerába és mosolyogjon szépen.

Nem „csak” el kell kapni a spontán pillanatokat (ami önmagában is nehéz, mert az arcuk gyorsabban változik mint egy jól megtekert kaleidoszkóp képe) de a kamera mögött egy komplett szórakoztató műsort kell tartani a piciknek, le kell kötni a figyelmüket, a mosolyukat és a tekintetüket az objektívbe csalni.

Azt csak egy anya tudja elmondani, ha egyáltalán meg tudja fogalmazni, hogy mit jelent számára a gyerek. Az én szívemnek leginkább azért kedves ez a műfaj, mert pont kerül vele egy szép történet végére, ami a jegyesfotózással kezdődik, majd az esküvő megörökítésével és a pocakos képek elkészítésével folytatódik. Ez maga a kiteljesedés! Egy másik történet kezdete.

– Vona Timi –